Csak bámultam ki az ablakon, hagyva hogy a csupasz hátamat bámulja. Azt hiszem hatásosan alakítottam a közönyöst, mivel pár perc múlva végleg föladott minden próbálkozást. Nem kérdezett, még csak nem is mosolygott rám. Az volt életem leghosszabbnak tűnő utazása. Leszállt a buszról. Azt hiszem sejtette, hogy valami nincs rendben köztünk. Nem állt meg, nem nézett hátra és nem köszönt el. Akkor úgy éreztem, hogy az egész már nem is számít. Én döntöttem így. Ezt választottam. De most az üres szobában döbbentem rá, hogy mi az amit valójában akarok. Csak hallani, hallani akarom a nevem az ő szájából és látni mosolyogni. Ha azt megtehetem azt hiszem túlélem. Még egy darabig túlélem...