Mert ahogy Én, Te is képtelen vagy elmondani ki vagy.... Te is inkább elmeséled az életed egész történetét ahelyett, hogy kibukna belőled az a néhány véresen igaz szó, ami ott lakik lelked mélyén- mint egy föltárt mellkasban a dobogó szív- és megmutatnád végre, hogy valóban ki vagy, mi fáj neked, és hol tartasz a sorsoddal...

Ma megkérdezték tőlem, hogy mire vágyom a legjobban. Az embernek ilyenkor általában felcsillan a szeme, nekem viszont a szívembe szúródott valami, hiszen tudtam, az én álmom soha nem válhat valóra. Egy dolog van, amit mindennél jobban szeretnék, és az a mosolya. Újra látni szeretném Őt, újra karomba zárni, csókolni éjjel-nappal. Hallani akarom a hangját, érezni a közelségét, érintését, szeretetét. Érezni, a biztonságot, a nyugalmat, érezni akarom az illatát. Ismét vele számolni a csillagokat az égbolton, és kiválasztani, melyik az, ami csak értünk ragyog. Ez mára mind reménytelen. Ő elment. Csak a megszakadt szívemet hagyta hátra. Itt maradtam egyedül a fájó emlékek között. De nekik ezt nem kell tudni, így hát csak mosolyogtam, és annyit szóltam: „az én álmom a csillagok között van – majd megfordultam, és halkan suttogtam – és ott is marad örökre….

Hiába nagy a szíved ha másoknak kicsi az agyuk!...

Abban a pillanatban olyan közel akartam lenni hozzá,amennyire csak lehetséges. Azt akartam,hogy soha ne hagyjon el. Az életem részének akartam abban a percben, és másnap és a rákövetkezendő napon. Szükségem volt rá, mint még senki másra...

Csak azt éreztem, hogy vele kell lennem. Hogy beszélnem kell hozzá, hogy jól esne ha tudnám, hogy gondol rám. Csak érezni akartam hogy mellettem van, még akkor is, ha nincs...

Olyan sok mindent elképzeltem már vele, túlságosan is beleéltem magam. Jó lenne megint a vállára hajtani a fejemet, és egy picit érezni őt...

Elegem van az életből. Én nem akarok egy olyan világban létezni, ahol az, emberek monitorok mögé bújva élik a mindennapjaikat. Én nem egy virtuális szívet akarok esténként, hanem jó éjt, puszit. Nem integető smiley-t akarok, hanem búcsúölelést. Soha nem adnám fel az érintés örömét, egy sárga fejért cserébe. Hol marad az első látásra szerelem? Elég szomorú, hogy a mai tündérmesék úgy kezdődnek, hogy bejelölt facebookon. Ha tetszik, valaki szólítsd meg a valóságba és ne chaten írj neki. Ha valakivel időt akarsz tölteni, akkor azt ne egy virtuális világba, tedd, hanem hívd el randizni. Mégis kik vagyunk mi, hogy profilképek alapján ítéljük meg az embereket? Ma már semmit sem kell kérdeznünk a másikról, mert mindent tudunk róla, anélkül, hogy megpróbálnánk valójában megismerni őt. Félek attól, hogy mosolygós vagy szomorú fejek alapján ítéljék meg a hangulatom. Ha akarsz valamit keress meg mert lehet, hogy a gép előtt mind tökéletesek vagyunk, de az a baj ezzel az egésszel, hogy a photoshop csak a külsőre használ, de az intelligenciád nem lesz tőle magasabb..

Érezted már, hogy visszaakarod őt kapni? Hogy azt akarod hogy megint szeressen? Hogy nagyon hiányzott? Hogy megint átakarod ölelni? Hogy megint a 'tiednek' akarod őt hívni? Fáj ugye? De semmit nem tehetsz. Mert ő már elment, és nem ad neked több esélyt. Szomorú történet, de tovább kell lépned. Most ő boldog nélküled. Légy te is az..

HÉÉÉ TE.!Igen,te...Ne légy elégedetlen önmagaddal.Tökéletes vagy.Ne akarj úgy kinézni mint más emberek,ne akard hogy ezek az emberek szeressenek téged,azt,aki valójában nem is te vagy...Próbáld meg elfelejteni azokat,akik bántanak téged.! Ne utáld a tested,az arcod,a személyiséged...SZERESD ŐKET. Nélkülük nem vagy önmagad.! És miért is akarsz valaki más lenni.? Légy biztos abban,ki vagy te. MOSOLYOGJ.Varázsold az emberekre...:))Ha valaki utálja rajtad látni ezt,mert elégedett vagy önmagaddal,emeld fel a középső ujjad,és mondd meg neki.! A boldogságod nem függ másoktól.!:)) Legyél boldog és szeresd,azt,aki vagy. Szeresd a hibáid.! Szeresd a tökéletlenségeidet.! Ők tesznek téged ÖNMAGADDÁ.!♥

Csak fekszem az ágyamon, hiányzol akkor is ha nem akarom, nem tudom mit tegyek, hogy hozzád közelebb legyek...!

Egy pszichológus a teremben járkált, miközben stressz kezelést oktatott a közönségnek. Amikor felemelt egy poharat, mindenki a megszokott félig üres vagy félig teli kérdésre számított. Ehelyett mosolyogva azt kérdezte: Milyen nehéz ez a pohárvíz? A válaszok 2 dekagrammtól fél kilóig terjedtek. A pszichológus így válaszolt: A tényleges súly nem lényeges, attól függ, milyen hosszan tartom a kezemben. Ha csak egy percig tartom, könnyű. Ha egy órán át tartom, megfájdul a karom. Ha egy napig tartom, a karom elzsibbad és megbénul. Egyik esetben sem változik a pohár víz súlya, de minél tovább tartom, annál nehezebb lesz. Majd így folytatta: Az életben a stressz és az aggodalom olyan, mint ez a pohár víz. Gondolj rájuk egy kis ideig, és semmi sem történik. Gondolj rájuk egy kicsit hosszabban, és elkezdenek fájni, és ha egész nap rájuk gondolsz, megbénulsz, képtelen leszel bármit is csinálni. Nagyon fontos, hogy tudd elengedni a gondjaidat! Este minél előbb tedd le minden terhedet, ne cipeld őket tovább az éjszakába. NE FELEJTSD EL LETENNI A POHARAT!..