soha nem szabad feladni az álmainkat. egyszer minden a helyére kerül és mindenki megtalálja a saját kis útját, mert az élet egy utazás, amit élveznünk kell, ezt soha nem szabad elfelejtenünk!
az utunk során vannak, akik majd hozzánk szegődnek. onnantól kezdve együtt, kézen fogva sétálunk, egy közös álmot kergetve. úgy érezzük a séta sokkal könnyebb ketten, az utunk boldogabban telik, és örömmel tölt el, hogy egymás kezét foghassuk. de mi történik, ha mindketten megváltozunk, ha már nem egy álmot kergetünk.? úgy érezhetjük feleslegesen fogjuk egymás kezét, nem tölt el boldogsággal az együtt töltött idő, és észrevesszük, hogy az a közös út, amelyen olyan boldogok voltunk egyszer, kétfelé ágazik. ilyenkor mindenkit hagyni kell a saját útján tovább sétálni, mert csak úgy lehetünk őszintén boldogok. nem erőltethetjük rá a személyes utunkat egy más álmokkal és vágyakkal teli emberre.! nem kell megijedni, ha már nem fogják tovább a kezünket, és attól sem, ha elveszítünk egy olyan embert, aki számunkra egyszer az egész világot jelentette. mosollyal gondolj az útnak arra a kis részére, ahol ő kísért. bár először fájni fog ez a nagy veszteség, de te is jól tudod, érzed ott legbelül, hogy az utad majd még elágazik, és egy olyan ember szegődik majd melléd, akivel talán már örökre ezen az úton maradtok. ő már soha nem fogja elengedni a kezed, és pont ezért éri meg elengednünk az utunk előző részeiben levő olyan embereket, akikkel már nem egyet álmodunk...